I'll be back

Az idő nem volt többé relatív. Nem rohant, s nem is vánszorgott... Megszűnt létezni abban a szilánkosra fagyott térben, melybe testvérével hullottak tehetetlenül, mint száraz, hasznavehetetlen, sárgára égett falevelek egy szikkadt őszi napon. Úgy végezték, ahogy a többiek. Ahogy egyszer mindannyian végzik... Évek óta gyűlő avartömeg finom filmrétege pihent meg talpuk alatt, tükörsík, láthatatlan padló méhébe rejtve. Lelkek... Gondolatok, érzések, emlékek színes kavalkádja alkotott ismerős-ismeretlen tengert a semmi méhében, hol magukra maradtak. Nem volt idő, nem volt Jelen és nem volt Jövő sem. S a Múlt? Ők maguk voltak azok, a jeges pillanatba zárva. Aztán lassan feledni kezdtek... A szótlanság átka lett az elmúlás, az emlékek kifakultak, az ablakon át látott világ idegen volt, új és fájdalmas, s mégis ezerszer valóságosabb, mint a szívükben halványuló érzések. Tompa kín, üres szenvedés. Végül már nem tudta, miért vérzik odabent, s mi okozza a bíbor szempárban rákacsintó szenvedés mardosó árnyait... Idegenek lettek. Eltávolodtak az időtlen térben, miközben egy lépést sem tettek valójában. Eltűnt minden, s csak olykor bukkant fel a semmiből egy kérdés: miért hasonlítanak úgy, miért vannak ők itt ketten ebben a tébolyban? Miért... Gondolatszőttesek színezték a semmit, majd haltak el, hogy a nyelv képtelen volt szólni már... Mit számít, ha megtudja? Mit számít, ha az ébenbőrű idegen ugyanezt gondolja? Ha volt valami, amit megtanított neki a Semmi, az az volt, hogy mindegy mit tesz, mit tesznek, idebent nem hoz változást az ő akaratuk. A hangjuk. Az üvöltésük. A zokogásuk. A halálvágyba fúló élni akarásuk...
Már nem akart változást. Ha fel is ébredt benne olykor egy érzés, hogy nem itt volna a helye, kétségei sikolyok közé fojtották. Ha meg is találná... Ha vissza is térne... Hova? Honnan jött egyáltalán? Ki volt, mielőtt itt végezte? S tudni fogja-e, ha egyszer visszatér? Visszatér... Idebent tanulta meg, hogy a lehetetlen igenis létezik. Nem volt olyan, hogy visszatérés. Nem létezett kiút... Ez nem a halál ezer Árnnyal üldöző fertője volt, mellyel oly sokszor nézett már farkasszemet. Ez volt az igazi Elmúlás, a visszafordíthatatlan, mely már magába olvasztotta az alattuk lüktető lélekkavalkádot, s most ők következtek. Lassú folyamat... Talán örökké tart. Talán már elmerültek, csak nem vették észre. Felemás tekintete megszokásból villant a semmibe révedő alak felé, vörös-ezüst villanás az űrben, csillagok születnek így, vagy halnak hamvukba, az Univerzum akaratának alárendelve. Ennyi maradt belőle... Belőlük. Testének határait rég nem érezte, égő lélektükrei maradtak csupán, alaktalan feketeség mélyébe zárva, bolyongó szellemmé fakult, mely immár csak lebegni, éppencsak létezni képes. Már nem ajkai sóhajtottak, érzései áramlottak csupán végig árnytestén, megcirógatva az ében bőr emlékét... Puha, lüktető falnak dőlt, szemeit lehunyva várt tovább, egyszer véget kell érjen minden...
Hűvös, karcos pillanat. Képzeletében erős ujjak lüktetnek csupasz kőfalon, talpa alatt jégmező, szemhéja két hűvös kendő, hótincsei ezüstzuhatag az éjszakában. Éjszaka. Mélységesen sötét, ám illatoktól terhes, ezerszer ismerős és ezerszer idegen éjszaka... Lágy szellő, orrába kúszó métely, bőrén durva vászon terhes érintése. Emlék. Idő. Múlt és Jelen. A kő finom rajzolata tenyere alatt, együtt táncol az erek mélyén zubogó vérrel. Élet és valóság, a létezés elfeledett érzése... Emlékei térnének vissza? Remegő tüdő, izmok kacér, reszketeg tánca festi át mélyebb tónusokkal az összecsapott vázlatot, hangok csapnak a hegyes fülekbe, újabb és újabb színek zsibongó sora feszül a vászonra, egyre több a kontúr, egyre mélyebb az árnyék, egyre hangosabb a valóság... Vörös-ezüst villanás, csillagszőttes alatt, mélykék palást borította világ, sápadt hold derengő fényében csillogó obszidiánujjak. Kőfal és szellő... Egy kósza tincs, ajkaira tapadva. Élet íze árad szét nyelvén, a magányos bíbor mélyén felismerés szikrája robbant parányi galaxist. Egy név... Egy élet. Egy valóság. S a Múlt? Ködbe vésző Semmi... Az idő visszatért.

Place for my head

Sötét volt, a csend pedig uralma alá hajtotta a szobát. Szoba? Nem talált ennél megfelelőbb kifejezést arra a fekete semmire, amiben napjaikat töltötték. Falak, sarkok, rácsok, határok nélkül és mégis... Bezárva, örök várakozásra, néma figyelésre kárhoztatva. Az elején küzdött, hangja úgy érezte a mennyekig szárnyal, s onnan zuhan alá a legmélyebb pokolig, hogy ledöntsön minden falat, minden oszlopot és kénbűzös csarnokot. Hitte, hogy hallják. Hisz ő is hallott mindent, mi odakint történt... Odakint, vagy idebent. Nehéz volt elkülöníteni a valót a valótlantól, főleg mikor olyannyira egyformának hatott. Álomszerűnek érezte saját testét, s igaznak a hamis képeket, melyeket elé tárt olykor egy villanás. Apró nyílás a semmin, egy ablak talán, csupán túl kicsi... Ép szemével most is azon keresztül meredt kifelé, fáradtan figyelte a fehér villódzást, a torz színeket, a folyton változó világot, mely fájdalmasan idegen volt mindattól, mit ismert és szeretett. Az egyetlen biztos pont ott ücsörgött mögötte, vére, kit elvesztett, majd visszakapott, mikor a sötétség beszippantotta mindkettejüket. Bezárta. Elszakította. Megváltoztatta... Kívülről talán ugyanúgy mutatott, mikor lepillantott, kezének ében bőrén változatlanul ott égtek az emlékekké fakult hegek, ép szeme elé ugyanazok a hószín tincsek hullottak, s testvérén sem látszott semmi, ahogy telt az idő. Vagy inkább: megfagyott. A napok szálltak, végül hetekké, majd ki tudja? Hónapokká duzzadtak, vagy évekké? Érezte ahogy a világ forog, ő mégsem volt a része. Nap nap után ugyanazt érezte... Nem aludtak, nem ettek. Hosszú ideje már nem is veszekedtek... Öccse megbékélt végül helyzetükkel, vagy talán csak az őrület sokkos csendje szállt rá. Napok óta egy szót sem szólt. Egyetlen mordulás sem jelezte elméje éberségét... Csak ült, tekintetével a semmibe meredve. Nem érdekelte, mi folyik odakint. Szólhatna neki... Elmesélhetné neki... Szíve torkával együtt szorult össze a gondolatra, fájdalmas, égő érzés szúrt szemébe, s ő inkább elfordította arcát, vissza a nyílás felé. Ma sem fog történni semmi. Fáradt sóhajjal búcsúzott el az álmok homályától, hátának izmain még végigsiklott a különös, fehéren villódzó fény, mielőtt eltűnt volna az árnyak között. Akár csak egy emlék... Talán sosem lesz már több. Itt fog elenyészni... Léte a szobától függött, s érezte, hogy nem tart ki örökké. Egyszer pusztulni fog, akkor pedig vele pusztulnak ők is, ha addig nem szabadulnak ki valahogy... De hogy? Hogy szabadulhat meg attól, mi létét jelentette?
Fekete ujjak simítottak végig halántékán, ahogy a földre heveredett, tisztes távolságra baljós csendbe borult társától. Már ő sem akart beszélgetni. Mit számít, mi történt, ha ő nem lehet részese? Nem érintheti őket, nem vetheti rájuk szemeit, nem nézheti végig, ahogy felcseperednek? Sosem fogják tudni, ki volt... Csak egy emlék, egy átkozott emlék, semmi több. Egy villanás egy olyan világ történelmében, mely hazugság volt. Talán ez is csak egy újabb delíriumos álom... Nem történt meg semmi. Semmi. Mindaz, mit megélt... De akkor mi igaz? Ez a szoba? Ez volna a lét? Nem... Az őrület lassan őt is eléri... Abba kell hagynia a gondolkodást, ha meg akarja őrizni elméje épségét. Szabadulniuk kell... Nincs más út, nincsenek válaszok a semmiben, s nem pusztulhatnak el, míg válaszokat nem kaptak.

És lám, Nilraen bemutatkozik

Mint két tüzes zsarátnok, villant fel a holdtalan éjszakában a bíbor szempár, ahogy a rémálmok tengere kivetette magából Nilraent. Légszomja zihálásra késztette, miközben a puha ágynemű lassan visszaváltozott azzá, ami mindig is volt. Érzékeit csúnyán becsapta az éjszakát betöltő álom, most lázban égő tekintettel meredt a plafont kettészelő vastag gerendára, mely épp feje fölött haladt el mint valami szögletes, barna óriáskígyó. Tisztán érezte a testét körbeölelő lágy szatént, s a bőrén végigfutó hideg verítékcseppeket. A tél közepén jártak, s a kandallóban már rég elaludt a tűz. Nem volt elég hideg ahhoz, hogy a hím lehelete bodor felhőket eresszen, de még így is elviselhetetlen volt a takaró hiánya, mely most csomóba gyűrve hevert a sötételf mellett. Karcsú ujjai kinyúltak érte, de pillantását képtelen volt elszakítani a fától, mintha csak a halványan végigfutó évgyűrűktől várt volna választ egy kimondatlan kérdésre. Hideg volt és sötét, valamit mégis tisztán látott: halott testvére arcát.
Ahogy lágy surrogás kíséretében magára húzta a takarót és oldalára fordult, lehunyt szemei előtt ismét lepergett az a néhány színes kép, mely álmából megmaradt. Egy idegen, női hang szólongatta. Kellemes dallama végigkúszott a gerincén, egész testét elmerítve a jóleső érzésben. Nem látta az arcát, de szinte érezte a bőrét simító selymes tincseket, melyek nyomán lassan könnyek kezdtek hullni éjfekete bőrére. Álmában összezavarodva lassan megértette, kit szólít a hang, kinek a nevét hajtja egyre csak, mint valami halk imát nemlétező istenekhez. Már több mint egy éve, hogy utoljára hallotta ezt a nevet: Zarue. Ám ahogy kíváncsian felpillantott volna, keresve az arcot, melyhez az angyali hang tartozott, hirtelen sötétbe borult a világ. Csend honolt, egy csarnokban állt, melynek másik végében fényes máglya égett. Füstje szürke kígyóként kanyargott a sötétségbe vesző mennyezet felé, együtt táncolt a lángokkal, ám más nem mozdult. Csend honolt. A tűz kellemes ropogása sosem létezett ebben a világban, ahogy léptei sem vertek visszhangot, miközben lassan a különös máglya felé indult. Bíbor szemeit csípte a túlontúl erős fény, sós könnyek szőtték be látását, de még így is észrevette, hogy a lángoktól körülölelve egy test fekszik fából rakott ravatalon. Ha akart volna, akkor sem tudott volna visszafordulni. Lábai egyre csak vitték, közelebb és közelebb, mígnem arcát megcsapta a tűz melege, s kínzóan forróvá változtatta ruháit. Mindezzel azonban nem törődött, pillantása oly mereven szegeződött a halott arcára, mintha mágnes vonzaná kérlelhetetlen. Ismerte ezt az arcot. Nap mint nap látta a tükörben, hiszen oly hasonlóak voltak... Emlékei közt visszhangzott most a név, melyet az idegen lány ismételgetett korábban, mígnem a felismerés megállíthatatlanul becsapódó energianyalábként érte Nilraent. Arcára azonban már nem ült ki az iszonyat, verejtékben úszva ébredt vidéki házában, a tél közepén, holdtalan éjszakán...
 A hajnal első sugarai ébren találták, de még hosszú órákig hevert az ágyban, nem törődve még azzal sem, hogy felélessze a kandallóban kialudt tüzet. Évek óta nem voltak rémálmai, ilyen különös pedig talán még soha sem bolygatta meg éjjeli nyugalmát. Ahányszor csak szemei fölé borultak fekete szemhéjai, tisztán látta maga előtt az ében arcot, ahogy a tűz fénye kérlelhetetlen táncol rajta. A hosszan leomló, hószín tincseket, mely miatt folyton marták egymást. Még most is egyre csak az járt a fejében, hogy legközelebbi találkozásukkor is megjegyzést kell majd tennie Zarue túlontúl hosszú hajára. Persze tudta, hogy öccse sosem fogja levágni. Bármennyire is titkolta, Nil látta rajta, hogy kedvére van, ha őt bosszanthatja. Ha bárkit bosszanthat. Sosem volt az a megrengethetetlen kőszikla, akinek hitte magát, s épp ez tudott mindig mosolyt csalni fivére arcára, ahányszor ránézett. Még akkor is, amikor egy gyilkos nézett vele szembe. Történhetett volna valaha bármi, ami megváltoztatja kettőjük viszonyát? Ezt már talán sosem tudja meg. Az elmúlt egy évben nem hallott öccséről, s ez talán így volt jó. Nem gondolta soha, hogy valaha is levelet kap majd tőle, amiben mindent megköszön és boldogan elmeséli, hogy megy a sora azon a távol vidéken, ahol éppen jár. Zarue nem ilyen volt. Előbb vágta volna le a saját kezét, mintsem bevallja, hogy kedveli testvérét, netán hiányolja. Nosztalgikus mosolyt kúszott az ében ajkakra, ahányszor eljutott ehhez a gondolathoz, majd szinte azonnal le is olvadt, mikor szeme elé villant az álombéli kép. Nem tudott szabadulni a gyomrát maró görcstől, mely azóta környékezte, hogy álmából először felébredt.
Örökre azonban nem fetrenghetett az ágyban, rég leáldoztak azok az idők, mikor a családnak volt pénze szolgálókra, akik az örökösök minden kívánságát lesték. Nilraen egyedül volt a birtokon, leszámítva azt az elf családot, akik nem messze éltek, s kinek tagjai alkalmanként besegítettek a ház körül. Persze a gyermekeket sosem engedték még a kapuk közelébe sem, s házuk is egy magas fa koronájára épült, amiről jól tudták, hogy a sötételf sosem fogja elérni. Barátságos viselkedése közel sem nyújtott nekik olyan biztonságérzetet, mint tériszonya, melyről mindenki tudott, amióta csak suhanc korában egyik felszíni rokona hátán került le az egyik ősöreg fáról. Hogy miért mászott fel? Ostobaság volt, semmi több. Pólyába burkolt testvérének akart egy díszes tojást elvinni, hogy láthasson valamit, ami eltért a barlangok szürke egyhangúságától. Így élték az életüket: télen odalent a család termeiben, nyaranta pedig a hegyek között megbúvó birtokon, mely az évtizedek alatt a hím szívéhez nőtt. Mikor elég idős lett hozzá, megkapta atyjától a házat, s onnantól kezdve maga igazgatta. Barátságot kötött szomszédaival, együtt vadásztak ősszel, s együtt védték területüket az időnként megjelenő fosztogató csapatoktól.
Most sem lepődött meg rajta, hogy a földszintre érve vidáman lobogó tűz, s egy levél várta, rajta egy darab pergamennel, melyen a megszáradt tinta jelezte, hogy még a reggel készítették oda. Elfeledkezve róla, hogy a konyhába indult, összeráncolt szemöldökkel nyúlt érte, hogy elolvassa. Felismerte az elf írását, lendületes, mégis díszes betűi voltak, ennek ellenére sosem látott még senkit, aki ily sebesen írt volna. Nem várt tőle többet, most is csak egy rövid kis mondat állt a megsárgult pergamenen: "Hajnalban hozta a futár." A bíbor szempár lassan siklott tovább az asztalra, s most, hogy már semmi sem takarta a levelet, tisztán látta az azt lezáró éjszín pecsétet, rajta az Aleandar-ház egyszerű szignumával. Ikertestvére volt a nyakában hordott medálnak, mely még most, családja hanyatlása után is büszkén villant meg, ha ráesett a fény. A gyomrában gyűlő görcs mintha egyszer csak felrobbant volna, karcsú ujjai remegőn nyúltak a tekercsért, de nem bontotta fel azonnal. Önkéntelenül is álmára gondolt, elméjébe méregként úszott be testvére arca. Az nem lehet... Hisz csak álom volt. A pergamen zörgése mintha egy távoli világból szólt volna, mire Nilraen magához tért, már apja kusza betűi hunyorogtak rá az ablakon beszűrődő vidám napfényben:"Anyád halott. Megválasztjuk az új családfőt, amint hazatértél."
Alig fertályóra múlva már hátasa nyergében ülve búcsúzott a háztól, egy néma pillantással adózva csak elválásuknak. A barlang bejárata két napi lovaglásra volt innen, tehát anyja legalább ennyi ideje halott. A székét követelők talán már oda is értek és sokan lesznek majd, akik nem örülnek visszatértének. A vállára nehezedő súly mellé ráadásul még egy sötét árnyék is telepedett, melyet nem voltak képesek eloszlatni apja leírt szavai. A különös hang, a tűz, Zarue arca... Még akkor is kísértette, mikor már rég a hó alatt roskadozó fenyők között vágtatott, csattogó köpenyének s hószín tincseinek táncát messzire vitte a szikrázó napfény.

Gondolatok egy képről

Hajnalodott. Napfény híján ezt csak kifinomult érzékeinek köszönhetően tudta megállapítani, melyek hosszú évek alatt hozzászoktak a napok folyásának számontartásához, sok lábnyi sziklával a feje fölött is. Számára nem sok különbség volt a felszín fényes csodái, s otthona homályba burkolózó járatai között. A legtöbb helyen derengő fáklyafény segítette az arra járókat nem mindig veszélytelen útjukon. Ez egy új korszak volt. A legendákban élő vérvörös izzás már nem látott túl a többi faj által érzékelt tartományokon, nem volt több, mint egzotikus ékkő az ében arcokban. Távoli rokona ugyanígy szemlélte volna az előtte húzódó járatot, mint Zarue tette most. Éberen, kiélesedett érzékekkel figyelve minden apró neszre, hirtelen mozduló kiszögellésre. A fölébe boruló sötétséget csak néha törte meg egy-egy halovány fényben derengő mohatelep, a színes felhőket olykor csillogó kristályok sokszorozták meg, ahogy prizmaként magukba gyűjtötték, majd a sötételf szemei elé szórták a mohák játékos fényeit. Hajnalodott, s neki mennie kellett.
Hátasának szuszogó légvételei erőszakosan ekhóztak, ahogy sarkát oldalába vájva a fiatal hím gyorsabb tempóra ösztökélte. Széles pofájú, izmos testű gyík volt, családja istállójának egyik legkiválóbb példánya. Milyen dühös lesz majd a matróna, ha pár óra múlva megkapja a jelentést, miszerint fia, ahelyett, hogy kínok között vergődne egy eldugott kamrában, elmenekült és magával vitte az egyik leggyorsabb gyíkot is. Az orrát keresztbeszelő vágásból bíbor vér serkent, ahogy az ében ajkak elégedett mosolyra húzódtak. Szívesen maradt volna reggelig, csak hogy láthassa anyja dühtől eltorzult arcát. Hogy lássa, miként válik világossá az ostoba nőstény számára, hogy gondosan felépített világa egy éjszaka alatt hamvaiba hullt...
Sosem hitte hogy egyszer ő lesz az, ki a család reményeit romba dönti, s lám, a Sors, melyet önmagának kovácsolt, végül erre az útra vetette. Minden másképp alakult volna... Ha az ostoba bátyja nem egy felszíni szukába szeret bele. Ha nem szökik meg, csak hogy szabadon élhesse az életét abban a fertőben, amit választott. Ha a matróna nem az öccsét küldi utána, hogy végezzen vele... Azt a fiát, akiben a család jövője pihent. Ki születése óta szöges ellentéte volt a rengeteg fölösleges érzelemmel megáldott fattyúnak, aki még a kardot is csak akkor forgatta mesterien, ha pengék tucatjai vágtak felé fenyegetően. Kézenfekvő volt a választás, és senki számára nem volt kérdés, hogy a két fivér párbajában ki kerül majd ki győztesen.
Az elmúlt napok eseményei ködként telepedtek Zarue elméjére, miközben hátasán ülve egyre távolabb került családja termeitől. Érthetetlen volt számára, hogy még mindig él. Túl nagy kockázatot vállalt. Hozzászokott már, hogy veszélyes helyzetekbe sodródik minden héten, életében először azonban most tényleg veszélyben volt... A felismerés úgy csapta fejbe, mint egy jól lendített vasököl, egy szempillantás alatt józanította ki vérgőzös gondolatait. Esélyt kapott így a túlélésre. Életében először, menekülnie kellett.
Pontosan tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy magára kapta sarokba dobott ruháit, s páncélját magára öltve elhagyta a kínkamrát. Bántóan sokáig tartott, míg az istállókig el tudott lopózni, nem könnyítette meg a dolgát, hogy fegyvertelen volt egészen addig, amíg le nem ütötte a hátasát szerszámozó járőrt. Mégis, most visszagondolva, félelmetes volt a szerencséje, ahogy kapóra jött a hajnalban induló őrjárat. Zarue legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy végül ilyen könnyű lesz eltávolodni otthonától, észrevétlenül, akár egy árnyék.
Önkéntelenül is Nilraen jutott eszébe, ahogy a kiszélesedő járatban válla felett hátrapillantott az egyik kristály halovány fényében. Bíbor pillantásán minden kétsége átsuhant, ahogy utoljára visszanézett, s gondolatban örökre elbúcsúzott az egyetlen lénytől, ki képes volt érzelmeket kavarni éjszín lelkében. Innen már csak egy út vezetett. Kifelé, a felszínre.