És lám, Nilraen bemutatkozik

Mint két tüzes zsarátnok, villant fel a holdtalan éjszakában a bíbor szempár, ahogy a rémálmok tengere kivetette magából Nilraent. Légszomja zihálásra késztette, miközben a puha ágynemű lassan visszaváltozott azzá, ami mindig is volt. Érzékeit csúnyán becsapta az éjszakát betöltő álom, most lázban égő tekintettel meredt a plafont kettészelő vastag gerendára, mely épp feje fölött haladt el mint valami szögletes, barna óriáskígyó. Tisztán érezte a testét körbeölelő lágy szatént, s a bőrén végigfutó hideg verítékcseppeket. A tél közepén jártak, s a kandallóban már rég elaludt a tűz. Nem volt elég hideg ahhoz, hogy a hím lehelete bodor felhőket eresszen, de még így is elviselhetetlen volt a takaró hiánya, mely most csomóba gyűrve hevert a sötételf mellett. Karcsú ujjai kinyúltak érte, de pillantását képtelen volt elszakítani a fától, mintha csak a halványan végigfutó évgyűrűktől várt volna választ egy kimondatlan kérdésre. Hideg volt és sötét, valamit mégis tisztán látott: halott testvére arcát.
Ahogy lágy surrogás kíséretében magára húzta a takarót és oldalára fordult, lehunyt szemei előtt ismét lepergett az a néhány színes kép, mely álmából megmaradt. Egy idegen, női hang szólongatta. Kellemes dallama végigkúszott a gerincén, egész testét elmerítve a jóleső érzésben. Nem látta az arcát, de szinte érezte a bőrét simító selymes tincseket, melyek nyomán lassan könnyek kezdtek hullni éjfekete bőrére. Álmában összezavarodva lassan megértette, kit szólít a hang, kinek a nevét hajtja egyre csak, mint valami halk imát nemlétező istenekhez. Már több mint egy éve, hogy utoljára hallotta ezt a nevet: Zarue. Ám ahogy kíváncsian felpillantott volna, keresve az arcot, melyhez az angyali hang tartozott, hirtelen sötétbe borult a világ. Csend honolt, egy csarnokban állt, melynek másik végében fényes máglya égett. Füstje szürke kígyóként kanyargott a sötétségbe vesző mennyezet felé, együtt táncolt a lángokkal, ám más nem mozdult. Csend honolt. A tűz kellemes ropogása sosem létezett ebben a világban, ahogy léptei sem vertek visszhangot, miközben lassan a különös máglya felé indult. Bíbor szemeit csípte a túlontúl erős fény, sós könnyek szőtték be látását, de még így is észrevette, hogy a lángoktól körülölelve egy test fekszik fából rakott ravatalon. Ha akart volna, akkor sem tudott volna visszafordulni. Lábai egyre csak vitték, közelebb és közelebb, mígnem arcát megcsapta a tűz melege, s kínzóan forróvá változtatta ruháit. Mindezzel azonban nem törődött, pillantása oly mereven szegeződött a halott arcára, mintha mágnes vonzaná kérlelhetetlen. Ismerte ezt az arcot. Nap mint nap látta a tükörben, hiszen oly hasonlóak voltak... Emlékei közt visszhangzott most a név, melyet az idegen lány ismételgetett korábban, mígnem a felismerés megállíthatatlanul becsapódó energianyalábként érte Nilraent. Arcára azonban már nem ült ki az iszonyat, verejtékben úszva ébredt vidéki házában, a tél közepén, holdtalan éjszakán...
 A hajnal első sugarai ébren találták, de még hosszú órákig hevert az ágyban, nem törődve még azzal sem, hogy felélessze a kandallóban kialudt tüzet. Évek óta nem voltak rémálmai, ilyen különös pedig talán még soha sem bolygatta meg éjjeli nyugalmát. Ahányszor csak szemei fölé borultak fekete szemhéjai, tisztán látta maga előtt az ében arcot, ahogy a tűz fénye kérlelhetetlen táncol rajta. A hosszan leomló, hószín tincseket, mely miatt folyton marták egymást. Még most is egyre csak az járt a fejében, hogy legközelebbi találkozásukkor is megjegyzést kell majd tennie Zarue túlontúl hosszú hajára. Persze tudta, hogy öccse sosem fogja levágni. Bármennyire is titkolta, Nil látta rajta, hogy kedvére van, ha őt bosszanthatja. Ha bárkit bosszanthat. Sosem volt az a megrengethetetlen kőszikla, akinek hitte magát, s épp ez tudott mindig mosolyt csalni fivére arcára, ahányszor ránézett. Még akkor is, amikor egy gyilkos nézett vele szembe. Történhetett volna valaha bármi, ami megváltoztatja kettőjük viszonyát? Ezt már talán sosem tudja meg. Az elmúlt egy évben nem hallott öccséről, s ez talán így volt jó. Nem gondolta soha, hogy valaha is levelet kap majd tőle, amiben mindent megköszön és boldogan elmeséli, hogy megy a sora azon a távol vidéken, ahol éppen jár. Zarue nem ilyen volt. Előbb vágta volna le a saját kezét, mintsem bevallja, hogy kedveli testvérét, netán hiányolja. Nosztalgikus mosolyt kúszott az ében ajkakra, ahányszor eljutott ehhez a gondolathoz, majd szinte azonnal le is olvadt, mikor szeme elé villant az álombéli kép. Nem tudott szabadulni a gyomrát maró görcstől, mely azóta környékezte, hogy álmából először felébredt.
Örökre azonban nem fetrenghetett az ágyban, rég leáldoztak azok az idők, mikor a családnak volt pénze szolgálókra, akik az örökösök minden kívánságát lesték. Nilraen egyedül volt a birtokon, leszámítva azt az elf családot, akik nem messze éltek, s kinek tagjai alkalmanként besegítettek a ház körül. Persze a gyermekeket sosem engedték még a kapuk közelébe sem, s házuk is egy magas fa koronájára épült, amiről jól tudták, hogy a sötételf sosem fogja elérni. Barátságos viselkedése közel sem nyújtott nekik olyan biztonságérzetet, mint tériszonya, melyről mindenki tudott, amióta csak suhanc korában egyik felszíni rokona hátán került le az egyik ősöreg fáról. Hogy miért mászott fel? Ostobaság volt, semmi több. Pólyába burkolt testvérének akart egy díszes tojást elvinni, hogy láthasson valamit, ami eltért a barlangok szürke egyhangúságától. Így élték az életüket: télen odalent a család termeiben, nyaranta pedig a hegyek között megbúvó birtokon, mely az évtizedek alatt a hím szívéhez nőtt. Mikor elég idős lett hozzá, megkapta atyjától a házat, s onnantól kezdve maga igazgatta. Barátságot kötött szomszédaival, együtt vadásztak ősszel, s együtt védték területüket az időnként megjelenő fosztogató csapatoktól.
Most sem lepődött meg rajta, hogy a földszintre érve vidáman lobogó tűz, s egy levél várta, rajta egy darab pergamennel, melyen a megszáradt tinta jelezte, hogy még a reggel készítették oda. Elfeledkezve róla, hogy a konyhába indult, összeráncolt szemöldökkel nyúlt érte, hogy elolvassa. Felismerte az elf írását, lendületes, mégis díszes betűi voltak, ennek ellenére sosem látott még senkit, aki ily sebesen írt volna. Nem várt tőle többet, most is csak egy rövid kis mondat állt a megsárgult pergamenen: "Hajnalban hozta a futár." A bíbor szempár lassan siklott tovább az asztalra, s most, hogy már semmi sem takarta a levelet, tisztán látta az azt lezáró éjszín pecsétet, rajta az Aleandar-ház egyszerű szignumával. Ikertestvére volt a nyakában hordott medálnak, mely még most, családja hanyatlása után is büszkén villant meg, ha ráesett a fény. A gyomrában gyűlő görcs mintha egyszer csak felrobbant volna, karcsú ujjai remegőn nyúltak a tekercsért, de nem bontotta fel azonnal. Önkéntelenül is álmára gondolt, elméjébe méregként úszott be testvére arca. Az nem lehet... Hisz csak álom volt. A pergamen zörgése mintha egy távoli világból szólt volna, mire Nilraen magához tért, már apja kusza betűi hunyorogtak rá az ablakon beszűrődő vidám napfényben:"Anyád halott. Megválasztjuk az új családfőt, amint hazatértél."
Alig fertályóra múlva már hátasa nyergében ülve búcsúzott a háztól, egy néma pillantással adózva csak elválásuknak. A barlang bejárata két napi lovaglásra volt innen, tehát anyja legalább ennyi ideje halott. A székét követelők talán már oda is értek és sokan lesznek majd, akik nem örülnek visszatértének. A vállára nehezedő súly mellé ráadásul még egy sötét árnyék is telepedett, melyet nem voltak képesek eloszlatni apja leírt szavai. A különös hang, a tűz, Zarue arca... Még akkor is kísértette, mikor már rég a hó alatt roskadozó fenyők között vágtatott, csattogó köpenyének s hószín tincseinek táncát messzire vitte a szikrázó napfény.

Gondolatok egy képről

Hajnalodott. Napfény híján ezt csak kifinomult érzékeinek köszönhetően tudta megállapítani, melyek hosszú évek alatt hozzászoktak a napok folyásának számontartásához, sok lábnyi sziklával a feje fölött is. Számára nem sok különbség volt a felszín fényes csodái, s otthona homályba burkolózó járatai között. A legtöbb helyen derengő fáklyafény segítette az arra járókat nem mindig veszélytelen útjukon. Ez egy új korszak volt. A legendákban élő vérvörös izzás már nem látott túl a többi faj által érzékelt tartományokon, nem volt több, mint egzotikus ékkő az ében arcokban. Távoli rokona ugyanígy szemlélte volna az előtte húzódó járatot, mint Zarue tette most. Éberen, kiélesedett érzékekkel figyelve minden apró neszre, hirtelen mozduló kiszögellésre. A fölébe boruló sötétséget csak néha törte meg egy-egy halovány fényben derengő mohatelep, a színes felhőket olykor csillogó kristályok sokszorozták meg, ahogy prizmaként magukba gyűjtötték, majd a sötételf szemei elé szórták a mohák játékos fényeit. Hajnalodott, s neki mennie kellett.
Hátasának szuszogó légvételei erőszakosan ekhóztak, ahogy sarkát oldalába vájva a fiatal hím gyorsabb tempóra ösztökélte. Széles pofájú, izmos testű gyík volt, családja istállójának egyik legkiválóbb példánya. Milyen dühös lesz majd a matróna, ha pár óra múlva megkapja a jelentést, miszerint fia, ahelyett, hogy kínok között vergődne egy eldugott kamrában, elmenekült és magával vitte az egyik leggyorsabb gyíkot is. Az orrát keresztbeszelő vágásból bíbor vér serkent, ahogy az ében ajkak elégedett mosolyra húzódtak. Szívesen maradt volna reggelig, csak hogy láthassa anyja dühtől eltorzult arcát. Hogy lássa, miként válik világossá az ostoba nőstény számára, hogy gondosan felépített világa egy éjszaka alatt hamvaiba hullt...
Sosem hitte hogy egyszer ő lesz az, ki a család reményeit romba dönti, s lám, a Sors, melyet önmagának kovácsolt, végül erre az útra vetette. Minden másképp alakult volna... Ha az ostoba bátyja nem egy felszíni szukába szeret bele. Ha nem szökik meg, csak hogy szabadon élhesse az életét abban a fertőben, amit választott. Ha a matróna nem az öccsét küldi utána, hogy végezzen vele... Azt a fiát, akiben a család jövője pihent. Ki születése óta szöges ellentéte volt a rengeteg fölösleges érzelemmel megáldott fattyúnak, aki még a kardot is csak akkor forgatta mesterien, ha pengék tucatjai vágtak felé fenyegetően. Kézenfekvő volt a választás, és senki számára nem volt kérdés, hogy a két fivér párbajában ki kerül majd ki győztesen.
Az elmúlt napok eseményei ködként telepedtek Zarue elméjére, miközben hátasán ülve egyre távolabb került családja termeitől. Érthetetlen volt számára, hogy még mindig él. Túl nagy kockázatot vállalt. Hozzászokott már, hogy veszélyes helyzetekbe sodródik minden héten, életében először azonban most tényleg veszélyben volt... A felismerés úgy csapta fejbe, mint egy jól lendített vasököl, egy szempillantás alatt józanította ki vérgőzös gondolatait. Esélyt kapott így a túlélésre. Életében először, menekülnie kellett.
Pontosan tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy magára kapta sarokba dobott ruháit, s páncélját magára öltve elhagyta a kínkamrát. Bántóan sokáig tartott, míg az istállókig el tudott lopózni, nem könnyítette meg a dolgát, hogy fegyvertelen volt egészen addig, amíg le nem ütötte a hátasát szerszámozó járőrt. Mégis, most visszagondolva, félelmetes volt a szerencséje, ahogy kapóra jött a hajnalban induló őrjárat. Zarue legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy végül ilyen könnyű lesz eltávolodni otthonától, észrevétlenül, akár egy árnyék.
Önkéntelenül is Nilraen jutott eszébe, ahogy a kiszélesedő járatban válla felett hátrapillantott az egyik kristály halovány fényében. Bíbor pillantásán minden kétsége átsuhant, ahogy utoljára visszanézett, s gondolatban örökre elbúcsúzott az egyetlen lénytől, ki képes volt érzelmeket kavarni éjszín lelkében. Innen már csak egy út vezetett. Kifelé, a felszínre.

First steps of a hopefully long journey

Wandering alone

The thick fog spit his slender figure, wrapped in brown fabric, out in to the open street, then sucked him again inside its cold and icy body, embracing him again and again. His frentic steps were leading him straight ahead, then suddenly became shaky as the night was spreading his dark wings over the city.
"I forgot... Forgot it... Forgot... I forgot it..." It was an inaudible, faint little mutter coming out of his frozen, numb lips. It sat there like a prayer, his mouth shaking, his legs following the neverending steps, not caring about people staring at him with disgust in their cold eyes. They were getting out if his way like he were carrying some horrible disease they could hardly imagine, but were afraid of. But still, time after time, his bony shoulder bumped into some stranger, leaving curses behind him all the way through the Quarter of Artists. He was still mumbling to himself, his voice getting louder, his words becoming slowly audible as his blazing eyes fell on the starry sky overhead.
"I forgot it... Forgot... Forgot... I FORGOT IT!" Helpless cry cut the frozen air around Yaruel, then came a strange, muffled sound, as his fists hit the wall of a ruined house. The man's mutter became moans of pain, two cold hands embraced as his bony shoulder sank following his tortured body. The grey fog came once again, holding its lover in its icy arms, together with the rectangular stones of the street, covered with snow, brown from the dirt of all the people in Farawayport. Moonless night fell upon him, followed by the cold breathe of death. Still, the crawling destiny couldn't make him care about his surroundings. There was only one thing his thoughts were spinning about, the tiny bottle in his pocket, with which now his stoned fingers were playing.
"I... Forgot... Forgot... It..." His dull, emerald eyes were now focusing on the tiny bottle, filled with gracious, pale liquid, not too much, only a few drops left of the hope remaining for Yaruel. He was not a child anymore, but a fullgrown half-blood, born from the love of a human and an elf. Now with more than thirty winters behind him, he looked at the bottle like a baby looks at the loved face of his mother, licking his lips in excitement.
"I forgot it.. I forgot it..." These words became his fortress in the cold and cruel outside world. These words were saving him from the dark, cold, foggy reality, from the disparaging looks on the stranger faces. This was the only thing, that could make him forget the winter, which already killed the serene autumn and were now looking for his lost and lonely soul...