Egy új saga kezdete

Kevés dolog fogható a tenger békés morajához egy hűvös reggelen, mely a napkorongról alácsüngve hordozza magában egy újabb forró nap ígéretét. Hamis szerető a szél, titkait sós függöny mögött őrzi, ám elárulja őt kedvese, a tenger, s gyermekük, a messzire nyúló homokos part. Nem csaphatta be hát a friss hajnali levegőből mélyet szippantó ifjút, ki most egy magányos kiszögellésen állva tekintett végig az éjszakai vihar által hagyott csatamezőn: felborult, üres ládák, törött deszkák, rongyok s ami a legrosszabb, holttestek mindenütt. Nem véletlen hát, hogy tegnap éjjel a szokásosnál is nagyobb zajjal volt a tomboló tengeristen, újabb hajó esett áldozatául a szigetet védőn ölelő évezredes zátonynak. Ez már a harmadik, mióta az első viharok megérkeztek, a közeledő ősz kíméletlen hírnökei. Újabb szippantás múlva már Roel is keserűen állapította meg, mennyire igaza volt nagynénjének, mikor mindenkit a csalóka időjárásra figyelmeztetett. Öregek! Mindig csak figyelmeztetnek... Roel szerint messze volt még az ősz és erről nem tudta meggyőzni egyik károgó varjú sem. Hisz a napok még mindig forróak és hosszan nyújtóznak, egészen a csillagokig, ám immár ő sem tudta elhessegetni a hűvös borzongást, mellyel csupasz karjai a tenger felől érkező szellőt köszöntötték. S a viharok...

Ajkait elhúzva pásztázta az elé táruló pusztulást, olykor erősen hunyorítva, hátha észrevesz valakit, aki még mozog. Néma csend... Csak az első sirályok sikolyai törték meg a halk morajlást, ahogy gyűlni kezdtek a nap érkezésével lassan oszlásnak induló testek körül. Ha a mentőakció el is marad, üres kézzel nem fog hazatérni. Van még egy kevés ideje, mielőtt a bűz túl erős lesz, s mások is hamar csatlakozni fognak, amint felverték őket az aranyló napsugarak. Tökéletes reggel, hogy bővítse gyűjteményét... Zsúfolt kis szobáját rengeteg térkép, palack, láda és egyéb lim-lom diszítette, köztük egy törött hajókormány is. Roel azonban mindig talált új helyet szerzeményeinek, így most is izgatottan ugrott le az iszamos szikláról, hogy belevesse magát a szerencsétlenül járt hajó maradványaiba. A látvány túlontúl is ismerős volt neki, hosszú évek óta gyűjtögette kincseit, mások balszerencséjén gazdagodva meg: nem minden kötött ki poros kis szobájában, rengeteg értékes holmit sikerült már hazavinnie, így segítve folyton anyagi gondokkal küzdő szüleit. Sötét szemei most is a megszokott formák után kutattak: ládák, hordók, aranyló láncok, holttestek ujjain megcsillanó pecsétgyűrűk, elázott könyvek, tekercsek. Roel szemében még a törött deszkák is igazi kincsek voltak, s ha talált egyet, mely a hajó nevét viselte, anyja minden ellenkezése ellenére is hazavitte.

Egy nap majd ő is tengerész lesz, mi több, kapitány! Egy nap saját hajója lesz, melynek ő ad nevet és együtt vitorláznak majd el a legénységgel a szárazföld felé. Csak találnia kell valakit, aki felveszi inasnak... Jó úszó volt, apja szerint jó eszű is, anyja szerint nem elég szorgalmas hajón való szolgálathoz. Ő azonban nem értheti... A szobájában rendet rakni közel sem olyan izgalmas, mint egy hajó tatját suvickolni. Nem fog kibújni semmilyen munka alól, meg fogja mutatni mindenkinek, hogy ő tengerésznek született és amikor egy láda arannyal tér haza, szülei elhalmozzák majd szeretettel és a könnyeiket fogják nyelni büszkeségükben.

Efféle álmodozások gyakran elkapták, amikor a parton poroszkált, most azonban hamar kiverte fejéből álmai aranyló ködét. Nem volt értelme elkalandozni, amíg lábujjai a lassan melegedő homokot tapodták a kemény deszkák helyett. Egy óra volt már csak hátra a dagályig... Ami azt jelentette, hogy hamarosan a többi falubéli is megérkezik, hogy elhordhassanak maguknak ezt-azt, mielőtt a tenger újra birtokba veszi a roncsokat. Már ha lesz mit elhordani... A hajótest maga valahol máshol köthetett ki, ahogy a rakomány nagy része is. Kicsiny kis szigetüknek csak a legénységből jutott többnyire, s mindenféle szemétből. Roel fekete szemeit egyedül egy megtépázott vitorla vonta magára, mely felé óvatos lépteit vezérelte. Több volt ez is, mint üres kézzel hazaérkezni, bár tekintete kitartóan pásztázta környezetét, miközben gyakorlott mozdulatokkal elkezdte karja köré tekerni a nehéz vásznat. Hiába azonban, az egyre gyűlő sirályokon túl semmi sem vonta magára a figyelmét, kissé elkedvtelendve gyűrte hát kezeibe a maradék anyagot.

Hacsak... Fekete szemeöldökei összeszaladtak, ahogy a vászon alól apró, börkötéses könyvecske bukkant elő, kényelmesen pihenve a homokban. A vitorlát a földre lökve azonnal érte nyúlt, mintha attól rettegett volna, hogy valami láthatatlan erő lecsap legújabb kincsére. Sötét ujjai közé vette, hogy lerázhassa róla a homokot, majd óvatosan, az elázott lapokra ügyelve kinyitotta. Az első oldalon rögtön egy különös szimbólummal találta szembe magát: különös, gyémántforma keretbe zárt vérvörös csepp, rajta egy idegen rúna. Az elázott papír ellenére sértetlen volt, a tinta nem folyt meg, sem a következő lapon, vagy az azt követőn. Elméje őrült száguldásba kezdett: mágikus könyvet talált! Ezt nem fogja senki elhinni! Mi több, talán el is akarják majd venni... Nem, ezt nem fogja megengedni. Halk puffanással csapta össze a vékony könyvet, pillantása ijedten villant körbe, nyugtázva, hogy még senki nem érkezett meg. Helyes. Szerzeményét a táskájába süllyesztve indult meg a parton, vissza a falu felé, először csak sűrűn lépdelve, majd egyre gyorsabban futva, a gondosan feltekert vitorlát maga mögött hagyva. Pillanatok alatt tűnt el a partot szegélyező dűnék mögött, magára hagyva a lakomázó sirályokat és a tengerészeket, kik lakomául szolgáltak a tenger halk morajától kísérve.