Gondolatok egy képről

Hajnalodott. Napfény híján ezt csak kifinomult érzékeinek köszönhetően tudta megállapítani, melyek hosszú évek alatt hozzászoktak a napok folyásának számontartásához, sok lábnyi sziklával a feje fölött is. Számára nem sok különbség volt a felszín fényes csodái, s otthona homályba burkolózó járatai között. A legtöbb helyen derengő fáklyafény segítette az arra járókat nem mindig veszélytelen útjukon. Ez egy új korszak volt. A legendákban élő vérvörös izzás már nem látott túl a többi faj által érzékelt tartományokon, nem volt több, mint egzotikus ékkő az ében arcokban. Távoli rokona ugyanígy szemlélte volna az előtte húzódó járatot, mint Zarue tette most. Éberen, kiélesedett érzékekkel figyelve minden apró neszre, hirtelen mozduló kiszögellésre. A fölébe boruló sötétséget csak néha törte meg egy-egy halovány fényben derengő mohatelep, a színes felhőket olykor csillogó kristályok sokszorozták meg, ahogy prizmaként magukba gyűjtötték, majd a sötételf szemei elé szórták a mohák játékos fényeit. Hajnalodott, s neki mennie kellett.
Hátasának szuszogó légvételei erőszakosan ekhóztak, ahogy sarkát oldalába vájva a fiatal hím gyorsabb tempóra ösztökélte. Széles pofájú, izmos testű gyík volt, családja istállójának egyik legkiválóbb példánya. Milyen dühös lesz majd a matróna, ha pár óra múlva megkapja a jelentést, miszerint fia, ahelyett, hogy kínok között vergődne egy eldugott kamrában, elmenekült és magával vitte az egyik leggyorsabb gyíkot is. Az orrát keresztbeszelő vágásból bíbor vér serkent, ahogy az ében ajkak elégedett mosolyra húzódtak. Szívesen maradt volna reggelig, csak hogy láthassa anyja dühtől eltorzult arcát. Hogy lássa, miként válik világossá az ostoba nőstény számára, hogy gondosan felépített világa egy éjszaka alatt hamvaiba hullt...
Sosem hitte hogy egyszer ő lesz az, ki a család reményeit romba dönti, s lám, a Sors, melyet önmagának kovácsolt, végül erre az útra vetette. Minden másképp alakult volna... Ha az ostoba bátyja nem egy felszíni szukába szeret bele. Ha nem szökik meg, csak hogy szabadon élhesse az életét abban a fertőben, amit választott. Ha a matróna nem az öccsét küldi utána, hogy végezzen vele... Azt a fiát, akiben a család jövője pihent. Ki születése óta szöges ellentéte volt a rengeteg fölösleges érzelemmel megáldott fattyúnak, aki még a kardot is csak akkor forgatta mesterien, ha pengék tucatjai vágtak felé fenyegetően. Kézenfekvő volt a választás, és senki számára nem volt kérdés, hogy a két fivér párbajában ki kerül majd ki győztesen.
Az elmúlt napok eseményei ködként telepedtek Zarue elméjére, miközben hátasán ülve egyre távolabb került családja termeitől. Érthetetlen volt számára, hogy még mindig él. Túl nagy kockázatot vállalt. Hozzászokott már, hogy veszélyes helyzetekbe sodródik minden héten, életében először azonban most tényleg veszélyben volt... A felismerés úgy csapta fejbe, mint egy jól lendített vasököl, egy szempillantás alatt józanította ki vérgőzös gondolatait. Esélyt kapott így a túlélésre. Életében először, menekülnie kellett.
Pontosan tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy magára kapta sarokba dobott ruháit, s páncélját magára öltve elhagyta a kínkamrát. Bántóan sokáig tartott, míg az istállókig el tudott lopózni, nem könnyítette meg a dolgát, hogy fegyvertelen volt egészen addig, amíg le nem ütötte a hátasát szerszámozó járőrt. Mégis, most visszagondolva, félelmetes volt a szerencséje, ahogy kapóra jött a hajnalban induló őrjárat. Zarue legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy végül ilyen könnyű lesz eltávolodni otthonától, észrevétlenül, akár egy árnyék.
Önkéntelenül is Nilraen jutott eszébe, ahogy a kiszélesedő járatban válla felett hátrapillantott az egyik kristály halovány fényében. Bíbor pillantásán minden kétsége átsuhant, ahogy utoljára visszanézett, s gondolatban örökre elbúcsúzott az egyetlen lénytől, ki képes volt érzelmeket kavarni éjszín lelkében. Innen már csak egy út vezetett. Kifelé, a felszínre.