Portrait of a God I.

He isn't real. He could never be. He's out of this world, a creature of vivid fantasy, no more than a simple thought born on a day long ago... With his black skin, snow-white hair, bloodred eyes, deep voice and nicely built muscles he could never be human. Or loved. He has no flesh, no feet to walk this mudball called 'Earth', no eyes to catch the looks people would give him if he could step outside his bony cage. That cage is my head. My simple, human skull, home of my brain, my best friend, who helped me build up a world better than reality. In this world, many creatures lived, many creatures were born through the years. Elves and darkelves, halflings, humans and sometimes even dwarves. Young and old fellows, evil and pure, they came from every race, every kind, every colour that's possible. Yet no one was as extraordinary, as this guy... They came and they passed... I loved them. Maybe they loved me, who knows? Some of them became more than mere fantasies... Some of them became friends. Some of them I put aside because of those bonds that got stronger and stronger. His brother was one of them... I had to forget him. He was too strong... Too much alive. Too real, sometimes... When it becomes hard to tell, where's the point where you end and your fantasies start, you have to stop. You have to kill them, bury them deep and forget them as soon as possible. That's what I did on that day... And so the brother was born.

I'll be back

Az idő nem volt többé relatív. Nem rohant, s nem is vánszorgott... Megszűnt létezni abban a szilánkosra fagyott térben, melybe testvérével hullottak tehetetlenül, mint száraz, hasznavehetetlen, sárgára égett falevelek egy szikkadt őszi napon. Úgy végezték, ahogy a többiek. Ahogy egyszer mindannyian végzik... Évek óta gyűlő avartömeg finom filmrétege pihent meg talpuk alatt, tükörsík, láthatatlan padló méhébe rejtve. Lelkek... Gondolatok, érzések, emlékek színes kavalkádja alkotott ismerős-ismeretlen tengert a semmi méhében, hol magukra maradtak. Nem volt idő, nem volt Jelen és nem volt Jövő sem. S a Múlt? Ők maguk voltak azok, a jeges pillanatba zárva. Aztán lassan feledni kezdtek... A szótlanság átka lett az elmúlás, az emlékek kifakultak, az ablakon át látott világ idegen volt, új és fájdalmas, s mégis ezerszer valóságosabb, mint a szívükben halványuló érzések. Tompa kín, üres szenvedés. Végül már nem tudta, miért vérzik odabent, s mi okozza a bíbor szempárban rákacsintó szenvedés mardosó árnyait... Idegenek lettek. Eltávolodtak az időtlen térben, miközben egy lépést sem tettek valójában. Eltűnt minden, s csak olykor bukkant fel a semmiből egy kérdés: miért hasonlítanak úgy, miért vannak ők itt ketten ebben a tébolyban? Miért... Gondolatszőttesek színezték a semmit, majd haltak el, hogy a nyelv képtelen volt szólni már... Mit számít, ha megtudja? Mit számít, ha az ébenbőrű idegen ugyanezt gondolja? Ha volt valami, amit megtanított neki a Semmi, az az volt, hogy mindegy mit tesz, mit tesznek, idebent nem hoz változást az ő akaratuk. A hangjuk. Az üvöltésük. A zokogásuk. A halálvágyba fúló élni akarásuk...
Már nem akart változást. Ha fel is ébredt benne olykor egy érzés, hogy nem itt volna a helye, kétségei sikolyok közé fojtották. Ha meg is találná... Ha vissza is térne... Hova? Honnan jött egyáltalán? Ki volt, mielőtt itt végezte? S tudni fogja-e, ha egyszer visszatér? Visszatér... Idebent tanulta meg, hogy a lehetetlen igenis létezik. Nem volt olyan, hogy visszatérés. Nem létezett kiút... Ez nem a halál ezer Árnnyal üldöző fertője volt, mellyel oly sokszor nézett már farkasszemet. Ez volt az igazi Elmúlás, a visszafordíthatatlan, mely már magába olvasztotta az alattuk lüktető lélekkavalkádot, s most ők következtek. Lassú folyamat... Talán örökké tart. Talán már elmerültek, csak nem vették észre. Felemás tekintete megszokásból villant a semmibe révedő alak felé, vörös-ezüst villanás az űrben, csillagok születnek így, vagy halnak hamvukba, az Univerzum akaratának alárendelve. Ennyi maradt belőle... Belőlük. Testének határait rég nem érezte, égő lélektükrei maradtak csupán, alaktalan feketeség mélyébe zárva, bolyongó szellemmé fakult, mely immár csak lebegni, éppencsak létezni képes. Már nem ajkai sóhajtottak, érzései áramlottak csupán végig árnytestén, megcirógatva az ében bőr emlékét... Puha, lüktető falnak dőlt, szemeit lehunyva várt tovább, egyszer véget kell érjen minden...
Hűvös, karcos pillanat. Képzeletében erős ujjak lüktetnek csupasz kőfalon, talpa alatt jégmező, szemhéja két hűvös kendő, hótincsei ezüstzuhatag az éjszakában. Éjszaka. Mélységesen sötét, ám illatoktól terhes, ezerszer ismerős és ezerszer idegen éjszaka... Lágy szellő, orrába kúszó métely, bőrén durva vászon terhes érintése. Emlék. Idő. Múlt és Jelen. A kő finom rajzolata tenyere alatt, együtt táncol az erek mélyén zubogó vérrel. Élet és valóság, a létezés elfeledett érzése... Emlékei térnének vissza? Remegő tüdő, izmok kacér, reszketeg tánca festi át mélyebb tónusokkal az összecsapott vázlatot, hangok csapnak a hegyes fülekbe, újabb és újabb színek zsibongó sora feszül a vászonra, egyre több a kontúr, egyre mélyebb az árnyék, egyre hangosabb a valóság... Vörös-ezüst villanás, csillagszőttes alatt, mélykék palást borította világ, sápadt hold derengő fényében csillogó obszidiánujjak. Kőfal és szellő... Egy kósza tincs, ajkaira tapadva. Élet íze árad szét nyelvén, a magányos bíbor mélyén felismerés szikrája robbant parányi galaxist. Egy név... Egy élet. Egy valóság. S a Múlt? Ködbe vésző Semmi... Az idő visszatért.