Sötét volt, a csend pedig uralma alá hajtotta a szobát. Szoba? Nem talált ennél megfelelőbb kifejezést arra a fekete semmire, amiben napjaikat töltötték. Falak, sarkok, rácsok, határok nélkül és mégis... Bezárva, örök várakozásra, néma figyelésre kárhoztatva. Az elején küzdött, hangja úgy érezte a mennyekig szárnyal, s onnan zuhan alá a legmélyebb pokolig, hogy ledöntsön minden falat, minden oszlopot és kénbűzös csarnokot. Hitte, hogy hallják. Hisz ő is hallott mindent, mi odakint történt... Odakint, vagy idebent. Nehéz volt elkülöníteni a valót a valótlantól, főleg mikor olyannyira egyformának hatott. Álomszerűnek érezte saját testét, s igaznak a hamis képeket, melyeket elé tárt olykor egy villanás. Apró nyílás a semmin, egy ablak talán, csupán túl kicsi... Ép szemével most is azon keresztül meredt kifelé, fáradtan figyelte a fehér villódzást, a torz színeket, a folyton változó világot, mely fájdalmasan idegen volt mindattól, mit ismert és szeretett. Az egyetlen biztos pont ott ücsörgött mögötte, vére, kit elvesztett, majd visszakapott, mikor a sötétség beszippantotta mindkettejüket. Bezárta. Elszakította. Megváltoztatta... Kívülről talán ugyanúgy mutatott, mikor lepillantott, kezének ében bőrén változatlanul ott égtek az emlékekké fakult hegek, ép szeme elé ugyanazok a hószín tincsek hullottak, s testvérén sem látszott semmi, ahogy telt az idő. Vagy inkább: megfagyott. A napok szálltak, végül hetekké, majd ki tudja? Hónapokká duzzadtak, vagy évekké? Érezte ahogy a világ forog, ő mégsem volt a része. Nap nap után ugyanazt érezte... Nem aludtak, nem ettek. Hosszú ideje már nem is veszekedtek... Öccse megbékélt végül helyzetükkel, vagy talán csak az őrület sokkos csendje szállt rá. Napok óta egy szót sem szólt. Egyetlen mordulás sem jelezte elméje éberségét... Csak ült, tekintetével a semmibe meredve. Nem érdekelte, mi folyik odakint. Szólhatna neki... Elmesélhetné neki... Szíve torkával együtt szorult össze a gondolatra, fájdalmas, égő érzés szúrt szemébe, s ő inkább elfordította arcát, vissza a nyílás felé. Ma sem fog történni semmi. Fáradt sóhajjal búcsúzott el az álmok homályától, hátának izmain még végigsiklott a különös, fehéren villódzó fény, mielőtt eltűnt volna az árnyak között. Akár csak egy emlék... Talán sosem lesz már több. Itt fog elenyészni... Léte a szobától függött, s érezte, hogy nem tart ki örökké. Egyszer pusztulni fog, akkor pedig vele pusztulnak ők is, ha addig nem szabadulnak ki valahogy... De hogy? Hogy szabadulhat meg attól, mi létét jelentette?
Fekete ujjak simítottak végig halántékán, ahogy a földre heveredett, tisztes távolságra baljós csendbe borult társától. Már ő sem akart beszélgetni. Mit számít, mi történt, ha ő nem lehet részese? Nem érintheti őket, nem vetheti rájuk szemeit, nem nézheti végig, ahogy felcseperednek? Sosem fogják tudni, ki volt... Csak egy emlék, egy átkozott emlék, semmi több. Egy villanás egy olyan világ történelmében, mely hazugság volt. Talán ez is csak egy újabb delíriumos álom... Nem történt meg semmi. Semmi. Mindaz, mit megélt... De akkor mi igaz? Ez a szoba? Ez volna a lét? Nem... Az őrület lassan őt is eléri... Abba kell hagynia a gondolkodást, ha meg akarja őrizni elméje épségét. Szabadulniuk kell... Nincs más út, nincsenek válaszok a semmiben, s nem pusztulhatnak el, míg válaszokat nem kaptak.
