Mint két tüzes zsarátnok, villant fel a holdtalan éjszakában a bíbor szempár, ahogy a rémálmok tengere kivetette magából Nilraent. Légszomja zihálásra késztette, miközben a puha ágynemű lassan visszaváltozott azzá, ami mindig is volt. Érzékeit csúnyán becsapta az éjszakát betöltő álom, most lázban égő tekintettel meredt a plafont kettészelő vastag gerendára, mely épp feje fölött haladt el mint valami szögletes, barna óriáskígyó. Tisztán érezte a testét körbeölelő lágy szatént, s a bőrén végigfutó hideg verítékcseppeket. A tél közepén jártak, s a kandallóban már rég elaludt a tűz. Nem volt elég hideg ahhoz, hogy a hím lehelete bodor felhőket eresszen, de még így is elviselhetetlen volt a takaró hiánya, mely most csomóba gyűrve hevert a sötételf mellett. Karcsú ujjai kinyúltak érte, de pillantását képtelen volt elszakítani a fától, mintha csak a halványan végigfutó évgyűrűktől várt volna választ egy kimondatlan kérdésre. Hideg volt és sötét, valamit mégis tisztán látott: halott testvére arcát.
Ahogy lágy surrogás kíséretében magára húzta a takarót és oldalára fordult, lehunyt szemei előtt ismét lepergett az a néhány színes kép, mely álmából megmaradt. Egy idegen, női hang szólongatta. Kellemes dallama végigkúszott a gerincén, egész testét elmerítve a jóleső érzésben. Nem látta az arcát, de szinte érezte a bőrét simító selymes tincseket, melyek nyomán lassan könnyek kezdtek hullni éjfekete bőrére. Álmában összezavarodva lassan megértette, kit szólít a hang, kinek a nevét hajtja egyre csak, mint valami halk imát nemlétező istenekhez. Már több mint egy éve, hogy utoljára hallotta ezt a nevet: Zarue. Ám ahogy kíváncsian felpillantott volna, keresve az arcot, melyhez az angyali hang tartozott, hirtelen sötétbe borult a világ. Csend honolt, egy csarnokban állt, melynek másik végében fényes máglya égett. Füstje szürke kígyóként kanyargott a sötétségbe vesző mennyezet felé, együtt táncolt a lángokkal, ám más nem mozdult. Csend honolt. A tűz kellemes ropogása sosem létezett ebben a világban, ahogy léptei sem vertek visszhangot, miközben lassan a különös máglya felé indult. Bíbor szemeit csípte a túlontúl erős fény, sós könnyek szőtték be látását, de még így is észrevette, hogy a lángoktól körülölelve egy test fekszik fából rakott ravatalon. Ha akart volna, akkor sem tudott volna visszafordulni. Lábai egyre csak vitték, közelebb és közelebb, mígnem arcát megcsapta a tűz melege, s kínzóan forróvá változtatta ruháit. Mindezzel azonban nem törődött, pillantása oly mereven szegeződött a halott arcára, mintha mágnes vonzaná kérlelhetetlen. Ismerte ezt az arcot. Nap mint nap látta a tükörben, hiszen oly hasonlóak voltak... Emlékei közt visszhangzott most a név, melyet az idegen lány ismételgetett korábban, mígnem a felismerés megállíthatatlanul becsapódó energianyalábként érte Nilraent. Arcára azonban már nem ült ki az iszonyat, verejtékben úszva ébredt vidéki házában, a tél közepén, holdtalan éjszakán...
A hajnal első sugarai ébren találták, de még hosszú órákig hevert az ágyban, nem törődve még azzal sem, hogy felélessze a kandallóban kialudt tüzet. Évek óta nem voltak rémálmai, ilyen különös pedig talán még soha sem bolygatta meg éjjeli nyugalmát. Ahányszor csak szemei fölé borultak fekete szemhéjai, tisztán látta maga előtt az ében arcot, ahogy a tűz fénye kérlelhetetlen táncol rajta. A hosszan leomló, hószín tincseket, mely miatt folyton marták egymást. Még most is egyre csak az járt a fejében, hogy legközelebbi találkozásukkor is megjegyzést kell majd tennie Zarue túlontúl hosszú hajára. Persze tudta, hogy öccse sosem fogja levágni. Bármennyire is titkolta, Nil látta rajta, hogy kedvére van, ha őt bosszanthatja. Ha bárkit bosszanthat. Sosem volt az a megrengethetetlen kőszikla, akinek hitte magát, s épp ez tudott mindig mosolyt csalni fivére arcára, ahányszor ránézett. Még akkor is, amikor egy gyilkos nézett vele szembe. Történhetett volna valaha bármi, ami megváltoztatja kettőjük viszonyát? Ezt már talán sosem tudja meg. Az elmúlt egy évben nem hallott öccséről, s ez talán így volt jó. Nem gondolta soha, hogy valaha is levelet kap majd tőle, amiben mindent megköszön és boldogan elmeséli, hogy megy a sora azon a távol vidéken, ahol éppen jár. Zarue nem ilyen volt. Előbb vágta volna le a saját kezét, mintsem bevallja, hogy kedveli testvérét, netán hiányolja. Nosztalgikus mosolyt kúszott az ében ajkakra, ahányszor eljutott ehhez a gondolathoz, majd szinte azonnal le is olvadt, mikor szeme elé villant az álombéli kép. Nem tudott szabadulni a gyomrát maró görcstől, mely azóta környékezte, hogy álmából először felébredt.
Örökre azonban nem fetrenghetett az ágyban, rég leáldoztak azok az idők, mikor a családnak volt pénze szolgálókra, akik az örökösök minden kívánságát lesték. Nilraen egyedül volt a birtokon, leszámítva azt az elf családot, akik nem messze éltek, s kinek tagjai alkalmanként besegítettek a ház körül. Persze a gyermekeket sosem engedték még a kapuk közelébe sem, s házuk is egy magas fa koronájára épült, amiről jól tudták, hogy a sötételf sosem fogja elérni. Barátságos viselkedése közel sem nyújtott nekik olyan biztonságérzetet, mint tériszonya, melyről mindenki tudott, amióta csak suhanc korában egyik felszíni rokona hátán került le az egyik ősöreg fáról. Hogy miért mászott fel? Ostobaság volt, semmi több. Pólyába burkolt testvérének akart egy díszes tojást elvinni, hogy láthasson valamit, ami eltért a barlangok szürke egyhangúságától. Így élték az életüket: télen odalent a család termeiben, nyaranta pedig a hegyek között megbúvó birtokon, mely az évtizedek alatt a hím szívéhez nőtt. Mikor elég idős lett hozzá, megkapta atyjától a házat, s onnantól kezdve maga igazgatta. Barátságot kötött szomszédaival, együtt vadásztak ősszel, s együtt védték területüket az időnként megjelenő fosztogató csapatoktól.
Most sem lepődött meg rajta, hogy a földszintre érve vidáman lobogó tűz, s egy levél várta, rajta egy darab pergamennel, melyen a megszáradt tinta jelezte, hogy még a reggel készítették oda. Elfeledkezve róla, hogy a konyhába indult, összeráncolt szemöldökkel nyúlt érte, hogy elolvassa. Felismerte az elf írását, lendületes, mégis díszes betűi voltak, ennek ellenére sosem látott még senkit, aki ily sebesen írt volna. Nem várt tőle többet, most is csak egy rövid kis mondat állt a megsárgult pergamenen: "Hajnalban hozta a futár." A bíbor szempár lassan siklott tovább az asztalra, s most, hogy már semmi sem takarta a levelet, tisztán látta az azt lezáró éjszín pecsétet, rajta az Aleandar-ház egyszerű szignumával. Ikertestvére volt a nyakában hordott medálnak, mely még most, családja hanyatlása után is büszkén villant meg, ha ráesett a fény. A gyomrában gyűlő görcs mintha egyszer csak felrobbant volna, karcsú ujjai remegőn nyúltak a tekercsért, de nem bontotta fel azonnal. Önkéntelenül is álmára gondolt, elméjébe méregként úszott be testvére arca. Az nem lehet... Hisz csak álom volt. A pergamen zörgése mintha egy távoli világból szólt volna, mire Nilraen magához tért, már apja kusza betűi hunyorogtak rá az ablakon beszűrődő vidám napfényben:"Anyád halott. Megválasztjuk az új családfőt, amint hazatértél."
Alig fertályóra múlva már hátasa nyergében ülve búcsúzott a háztól, egy néma pillantással adózva csak elválásuknak. A barlang bejárata két napi lovaglásra volt innen, tehát anyja legalább ennyi ideje halott. A székét követelők talán már oda is értek és sokan lesznek majd, akik nem örülnek visszatértének. A vállára nehezedő súly mellé ráadásul még egy sötét árnyék is telepedett, melyet nem voltak képesek eloszlatni apja leírt szavai. A különös hang, a tűz, Zarue arca... Még akkor is kísértette, mikor már rég a hó alatt roskadozó fenyők között vágtatott, csattogó köpenyének s hószín tincseinek táncát messzire vitte a szikrázó napfény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése