Gondolatok egy képről

Hajnalodott. Napfény híján ezt csak kifinomult érzékeinek köszönhetően tudta megállapítani, melyek hosszú évek alatt hozzászoktak a napok folyásának számontartásához, sok lábnyi sziklával a feje fölött is. Számára nem sok különbség volt a felszín fényes csodái, s otthona homályba burkolózó járatai között. A legtöbb helyen derengő fáklyafény segítette az arra járókat nem mindig veszélytelen útjukon. Ez egy új korszak volt. A legendákban élő vérvörös izzás már nem látott túl a többi faj által érzékelt tartományokon, nem volt több, mint egzotikus ékkő az ében arcokban. Távoli rokona ugyanígy szemlélte volna az előtte húzódó járatot, mint Zarue tette most. Éberen, kiélesedett érzékekkel figyelve minden apró neszre, hirtelen mozduló kiszögellésre. A fölébe boruló sötétséget csak néha törte meg egy-egy halovány fényben derengő mohatelep, a színes felhőket olykor csillogó kristályok sokszorozták meg, ahogy prizmaként magukba gyűjtötték, majd a sötételf szemei elé szórták a mohák játékos fényeit. Hajnalodott, s neki mennie kellett.
Hátasának szuszogó légvételei erőszakosan ekhóztak, ahogy sarkát oldalába vájva a fiatal hím gyorsabb tempóra ösztökélte. Széles pofájú, izmos testű gyík volt, családja istállójának egyik legkiválóbb példánya. Milyen dühös lesz majd a matróna, ha pár óra múlva megkapja a jelentést, miszerint fia, ahelyett, hogy kínok között vergődne egy eldugott kamrában, elmenekült és magával vitte az egyik leggyorsabb gyíkot is. Az orrát keresztbeszelő vágásból bíbor vér serkent, ahogy az ében ajkak elégedett mosolyra húzódtak. Szívesen maradt volna reggelig, csak hogy láthassa anyja dühtől eltorzult arcát. Hogy lássa, miként válik világossá az ostoba nőstény számára, hogy gondosan felépített világa egy éjszaka alatt hamvaiba hullt...
Sosem hitte hogy egyszer ő lesz az, ki a család reményeit romba dönti, s lám, a Sors, melyet önmagának kovácsolt, végül erre az útra vetette. Minden másképp alakult volna... Ha az ostoba bátyja nem egy felszíni szukába szeret bele. Ha nem szökik meg, csak hogy szabadon élhesse az életét abban a fertőben, amit választott. Ha a matróna nem az öccsét küldi utána, hogy végezzen vele... Azt a fiát, akiben a család jövője pihent. Ki születése óta szöges ellentéte volt a rengeteg fölösleges érzelemmel megáldott fattyúnak, aki még a kardot is csak akkor forgatta mesterien, ha pengék tucatjai vágtak felé fenyegetően. Kézenfekvő volt a választás, és senki számára nem volt kérdés, hogy a két fivér párbajában ki kerül majd ki győztesen.
Az elmúlt napok eseményei ködként telepedtek Zarue elméjére, miközben hátasán ülve egyre távolabb került családja termeitől. Érthetetlen volt számára, hogy még mindig él. Túl nagy kockázatot vállalt. Hozzászokott már, hogy veszélyes helyzetekbe sodródik minden héten, életében először azonban most tényleg veszélyben volt... A felismerés úgy csapta fejbe, mint egy jól lendített vasököl, egy szempillantás alatt józanította ki vérgőzös gondolatait. Esélyt kapott így a túlélésre. Életében először, menekülnie kellett.
Pontosan tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy magára kapta sarokba dobott ruháit, s páncélját magára öltve elhagyta a kínkamrát. Bántóan sokáig tartott, míg az istállókig el tudott lopózni, nem könnyítette meg a dolgát, hogy fegyvertelen volt egészen addig, amíg le nem ütötte a hátasát szerszámozó járőrt. Mégis, most visszagondolva, félelmetes volt a szerencséje, ahogy kapóra jött a hajnalban induló őrjárat. Zarue legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy végül ilyen könnyű lesz eltávolodni otthonától, észrevétlenül, akár egy árnyék.
Önkéntelenül is Nilraen jutott eszébe, ahogy a kiszélesedő járatban válla felett hátrapillantott az egyik kristály halovány fényében. Bíbor pillantásán minden kétsége átsuhant, ahogy utoljára visszanézett, s gondolatban örökre elbúcsúzott az egyetlen lénytől, ki képes volt érzelmeket kavarni éjszín lelkében. Innen már csak egy út vezetett. Kifelé, a felszínre.

First steps of a hopefully long journey

Wandering alone

The thick fog spit his slender figure, wrapped in brown fabric, out in to the open street, then sucked him again inside its cold and icy body, embracing him again and again. His frentic steps were leading him straight ahead, then suddenly became shaky as the night was spreading his dark wings over the city.
"I forgot... Forgot it... Forgot... I forgot it..." It was an inaudible, faint little mutter coming out of his frozen, numb lips. It sat there like a prayer, his mouth shaking, his legs following the neverending steps, not caring about people staring at him with disgust in their cold eyes. They were getting out if his way like he were carrying some horrible disease they could hardly imagine, but were afraid of. But still, time after time, his bony shoulder bumped into some stranger, leaving curses behind him all the way through the Quarter of Artists. He was still mumbling to himself, his voice getting louder, his words becoming slowly audible as his blazing eyes fell on the starry sky overhead.
"I forgot it... Forgot... Forgot... I FORGOT IT!" Helpless cry cut the frozen air around Yaruel, then came a strange, muffled sound, as his fists hit the wall of a ruined house. The man's mutter became moans of pain, two cold hands embraced as his bony shoulder sank following his tortured body. The grey fog came once again, holding its lover in its icy arms, together with the rectangular stones of the street, covered with snow, brown from the dirt of all the people in Farawayport. Moonless night fell upon him, followed by the cold breathe of death. Still, the crawling destiny couldn't make him care about his surroundings. There was only one thing his thoughts were spinning about, the tiny bottle in his pocket, with which now his stoned fingers were playing.
"I... Forgot... Forgot... It..." His dull, emerald eyes were now focusing on the tiny bottle, filled with gracious, pale liquid, not too much, only a few drops left of the hope remaining for Yaruel. He was not a child anymore, but a fullgrown half-blood, born from the love of a human and an elf. Now with more than thirty winters behind him, he looked at the bottle like a baby looks at the loved face of his mother, licking his lips in excitement.
"I forgot it.. I forgot it..." These words became his fortress in the cold and cruel outside world. These words were saving him from the dark, cold, foggy reality, from the disparaging looks on the stranger faces. This was the only thing, that could make him forget the winter, which already killed the serene autumn and were now looking for his lost and lonely soul...

Erhm... morning?

Probably one of those moments when I have to go out but just sitting here and wondering about things like... Erhm... Meaning of life? No, really, I'm not thinking about it that often. Like every morning. Seriously... Who would do that?

First post